A házasságkötés időszakai

A családi életciklusok az eredeti családról való elszakadástól az öregkorig tartanak.

Különböző ciklusai vannak, minden szakasznak más a funkciója, feladata és érzései.

Az előző írásban olvashattatok a házasságkötés szakaszáról, most következzenek a többiek.

Ideális esetben, a fiatal pár, néhány kettesben töltött év után vállal gyermeket.

Ezen évek alatt előkészítik magukat és kapcsolatukat érzelmileg és lelkileg is, a kis jövevény érkezésére.

Az is az ideális helyzet része, hogy a gyermek a kívánt időben születik, azaz nem kell rá sokat várni, nem kell a teherbeesés miatt orvoshoz járni.

Nem ideális, ha a pár együtt töltött ideje, a gyermek születése előtt, nagyon minimális. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kapcsolat biztosan kárt szenved a gyermek születésével, csupán nagyobb az esélye a problémák rögzülésének.

Problémát jelenthet a nem kívánt terhesség, a gyakori spontán vetélés, a gyermekvállalásról vallott eltérő nézetek a párkapcsolaton belül, valamint a teherbeesésre való képtelenség.

A gyermekszületéssel kapcsolatos nehézségek „kikezdhetik” a kapcsolatot, már a házasság elején.

Párként kell funkcionálni a gyermek születése után is.

Az újszülött nagyon sok gondoskodást és időt igényel, ennek ellenére nem szabad eltávolodni a házastárstól.

A feladatok megszaporodása miatt, tudatosan kell arra odafigyelni, hogy a baba megérkezésével a feleség megmaradjon feleségnek, a férj pedig férjnek lenni.

További feladata ennek az életciklusnak, az eredeti családdal való közelség-távolság mértékének újra gondolása, hiszen a nagyszülők most már „joggal kopogtatnak a fiatalok ajtaján”: látni

akarják az unokájukat, sőt szeretni is akarják őket, meg szeretet is kapni tőlük.

Ideális esetben a nagyszülők nem egy házban, lakásban laknak az új, fiatal családdal, hanem elérhető távolságra, de külön lakásban.

Így a jól átjárható határok könnyebben megvalósíthatók, valamint ha akarnak, tudnak egymásnak segíteni a különböző generációk.

Ebben a szakaszban, a gyermekek elérik azt a kort, amikor folyamatosan összetűzésbe kerülnek szüleikkel, a felnőtt társadalom tagjaival, saját véleményüket erőteljesen képviselve.

A szülők, ilyenkor saját karrierjük építésén munkálkodnak, öregedésükkel küszködnek és próbálják serdülő gyermekeiket terelgetni.

Ideális, ha a szülő képes elfogadni a serdülő korral együtt járó nehézségeket és nem akarja a saját igazát, véleményét ráerőltetni gyermekére.

Jellemző erre a korra a csoportokba, bandákba verődés, amit a szülő oly módon támogathat (ellenőrizhet), hogy beengedi saját házába, kertjébe, lakásába a csoportot.

A gyerekek felnőttek és kirepülőben vannak, vagy már ki is repültek.

A házaspár kettesben marad –ideális esetben –, mint a régi szép időkben, most már azonban idősen.

Ez a szakasz nagyon sok felnőtt számára okoz problémát.

Kettesben vagy éppen egyedül maradás, a megszokott gyerekzsivaj elcsöndesülése, az élet értelmének megkérdőjelezése, a lelki teher mellett fizikai, testi bajok felerősödése, az öregséggel járó gondok intenzívvé válása.

Ezek mellett a „mit kezdjünk egymással, a szabad időnkkel” kérdések megválaszolása komoly feladat.

Ideális, ha a házastársak megtalálják az utat egymáshoz, örülni tudnak a „szabadságuknak” és a szabad időnek, amit bármivel eltölthetnek.

Nem jó azonban, ha a szülők rátelepednek gyermekeikre, unokáikra, mivel nem képesek együtt lenni társukkal.

Ideális esetben a szülő tud kérni a gyerekétől, ha szükséges, a gyermek pedig tud segíteni.

Ezáltal a szülő gyermekétől való függősége erősödik. Ennek elfogadása és szeretetteli kezelése mindkét fél szülő-gyerek szempontjából nagyon nehéz, de egymás megértése által átsegíthető.

Elgondolkodtató üdvözlettel: Hári Anikó kineziológus, Párkapcsolati tanácsadó